2015. október 6., kedd

13.rész - Dönts most

Ültem a földön, mikor szintén leült valaki mellém.
- Luna.. - szólalt meg HoSeok.
- Elmegyek. Visszaköltözöm.
- Miért?
- Egy hét alatt elegem lett.
- Az a megoldás, hogy elmenekülsz?
- Igen, most már igen. Hétvégén visszamegyek.
- Ez a döntésed?
Sóhajtottam egyet és fájt ahogy kimondtam az igenlő szót.

*Három nappal később*

Az elmúlt három napban max BoMival beszélgettem többet a suliban vagy azon kívűl.
SiWon kért, hogy maradjak, de még véglegesen nem mondtam neki semmit. HoSeoknak azt mondtam, elmegyek hétvégén, de már azt sem tudom, hogy élni egyáltalán akarok-e.
Otthon ültem már délután kettő körül mikor megcsörrent a telefonom.
~ Luna, rohanj légyszíves YoonGihoz! - ordított a telefonba.
- Mi?
~ Ne kérdezz semmit csak menj! - sietős hangon emelte fel újra hangját.
Felkaptam kabátom és rohantam YoonGihoz. Berontottam a kapun majd felrohantam a szobájába.
A szobája tiszta benzin volt mindenhol, a szoba közepén az ágyának dőlve megláttam YoonGit bekönnyezve. Már legördültek azok a könnyek arcán.
A kezében egy öngyújtó, amivel bármikor felgyújthatta volna magát.
Letérdeltem mellé és kivettem a kezéből.
- Mit keresel itt? - nézett rám.
- Te meg mit művelsz? - öleltem át. - Miért akartad ezt csinálni?
- Luna.. - motyogta.
- Megoldás lenne ez? Tudom, hogy sok mindenen mentünk keresztül, de emlékezz, a lakat még mindig ott fent van a toronyban. - néztem szemébe.
- Visszamész?
- A lakat két felet tart össze. És még nem nyílt ki.
Elmosolyodott majd magához húzott.
- Ne legyél ennyire érzelgős. - suttogta.
- Éppen meg akartad ölni magad és itt vagy még. Bocs, hogy szeretlek. - hadartam felháborodva.
- Szeretsz? - hallotta meg a mondat lényegét.
- Miért ne tenném? - sóhajtottam. - YoonGi, de sajnos még mindig fáj, hogy szakítottunk. Most meg mennem kell. - mentem ki a szobájából az öngyújtót magammal víve.
- Várj! - szólt utánam rohanva és megállt a lépcső alján, hogy megállítson, mire leérek oda.
A lépcső legalsó fokán állt, én pedig eggyel feljebb.
- Mi az? - néztem szemébe, ami most egy magasságba volt velem.
- Megmentettél. És kértél tőlem valamit. Hogy maradjak veled, ha visszajöttem.
- Csókolóztam mással. - vágtam rá motyogva.
- Komolyan?
- Te is.
- És akkor azt hitted, hogy neked is kell?
- Szakítottunk. Most sem vagyunk együtt. Mi a problémád vele?
- Hogy nem engem csókoltál meg. - ölelt át.
- Ez akkor nem zavart amikor te csókoltál meg mást. - kerültem ki és trappoltam ki a házból.
Kirohantam szó szerint.
- Luna, most elmész? Megígérted, hogy mindig itt leszel. - ordított utánam YoonGi.
- Sajnálom. Tudom, sokat variálom a döntéseimet, mert még én se tudom, mit akarok, de azt tudom, hogy meg kell tennem ezt a lépést.
Elmentem onnan, haza, majd WooJi elé álltam.
- WooJi, hazamegyek.
- Mi? - lepődött meg.
- Veszek last minute jegyet és visszamegyek Los Angelesbe. Eldöntöttem. Összecsomagolok. Kivinnél majd a reptérre?
- Hát ha ezt szeretnéd..
- Ezt.
Bementem a szobámba és összepakoltam a bőröndömbe az összes cuccom.
Nagyot sóhajtva léptem ki a szobából. WooJi már készen várt az ajtóban.
Kivitt a reptérre és egy darab piros lámpa sem állta az utamat, ezzel talán jelezni akarta valami, jól cselekszem.
Kicsit bekönnyezve köszöntem el WooJitól, közben megvettem repülőjegyemet.
- Vigyázz magadra. Remélem azért, jó volt itt.
- Persze, nem te voltál a rossz. Hiba jött a számításba. Tanár akartam lenni, az voltam. Boldog akartam lenni, az voltam egy ideig. Te semmit nem csináltál. Köszönöm, hogy befogadtál egy időre. Talán egyszer még jövök, de az nem most lesz. Szerintem.
- Nem baj, de majd szólj útközben a szüleidnek.
- Rendben. Viszlát! - integettem majd elment a kocsival.
Sóhajtva elindultam a beszálláshoz szükséges kapu felé.
- Luna! - szólt messze mögöttem valaki, amire persze felkaptam a fejem. - Luna. - futott elém YoonGi.
- Mit szeretnél? Nem tudsz már változtatni. Elmegyek, visszamegyek.
- Értem, de ugye még visszajössz?
- Talán.
- Te vagy az első lány, aki miatt sírtam. - jelentette ki majd megölelt.
- Te is különleges voltál nekem. Soha más mellett nem viselkedtem így még.
Megígérem valamikor találkozunk még, de most megy a repülőm.
- Én nem haragszom rád és nem is bántam meg, hogy megismertelek. - hajolt közelebb egy csókot adva. - Viszlát.
- Viszlát, YoonGi. - mosolyogtam rá kicsit bekönnyezve és elindultam a beszállási helyhez.
Felszálltam a gépre és elfoglaltam helyemet.
Már most hiányzik.
Kerestem kabát zsebembe a fülhallgatóm, mikor egy hideg fém ért kezemhez zsebem mélyén.
Kihúzva megláttam nyakláncom és rajta a kis lakatkulcsot.
Két hete. Két hete érkeztem ide és már megyek is haza. És túl sok minden változott..



A repülőn egy elég hosszú út várt rám, mialatt volt elég időm gondolkozni, sajnos.
- Kik ők? - kérdeztem a mellettem ülő nőtől, a kezében szorongatott fotóra mutatva.
- A gyerekeim. - felelte mosolyogva. - Otthon várnak.
~ Kérjük, csatolják be öveiket, egy kis turbulencia akadt. - szólt bele a pilóta a hangosbemondóba.
A gép elkezdett rázkódni, majd elkezdtünk lefelé zuhanni.
- Ne, csak ezt ne! - szólalt meg szomszédom. - Kérlek, istenem, csak ezt túl éljem. - szorította össze szemhéjait.
A halál előtti pillanatban lepereg az életed a szemed előtt, szokták mondani. Vagyis azok, amik fontosak.
YoonGi is belekerült az enyémbe. Lehunytam szemem és beugrott a zene, amire először táncoltunk együtt és hogy mennyire boldog voltam.
- Vissza akarom kapni.. - sóhajtottam.
Egyenesbe került a gép és mindenki fellélegzett hirtelen.
Pánikból hamar megkönnyebbülésbe váltott a levegő már Amerika felett.
Útközben írtam anyuméknak, hogy hazamegyek.
Mikor landolt sikeresen a gép, régi dadámat láttam meg a kezében egy névtáblával egy kocsi mellett.
- Anyumék megint nincsenek otthon, ugye? - kérdeztem beszállva a járműbe.
- Nincsenek. - felelte.
- Gondoltam.
A hazaút a kocsiban csöndesen telt, kínos csend uralkodott. Én csak kifelé néztem az ablakon. Az elhaladó tárgyakat vizsgáltam.
Végre leparkoltunk a kertvárosi ház mellett. Az a fajta "gazdag" családból származom, ahol a ház előtt mindig zöld a fű.
- Üdv itthon, Luna. - köszönt mosolyogva a kertész, aki már vagy születésem óta ismer, de ő maga a minimum negyvenes éveit éli.
Mosolyogva köszöntem vissza neki.
A szikrázó Los Angeles-i napsütésből beljebb tértünk a két szárnyas bejárati ajtó kinyitásával a nagy épületbe.
A szokásos márvány padló és a hatalmas, az emeletre vezető lépcső fogadott.
- Készítek enni valamit. - szólalt meg dadám.
Biccentettem neki, majd fellépcsőztem bőröndjeimmel a szobámba. Az emeleten a rengeteg szoba közül a legeldugottabb volt az enyém.
Kinyitva a fehér ajtómat az erkélyajtón át befújó friss levegő egyből megcsapott.
Ahogy azt illik és ahogy a szüleim akarták világos rózsaszín falak vettek körül. Egy hercegnőnek illő nagy ágy ezeregy párnával.
Amit mindig is rühelltem.

Nem szeretem a túl puccos dolgokat, bár szeretem magam elengedni, azért mégse vagyok apuci pici lánya. Az egyetlen lányának megadott mindent, de nem jó az, ha mindened meg van.
Mindig is olyan érzésem volt mintha valami hiányozna. Ez valaki volt.

Sóhajtva tettem bőröndjeim az ágy mellé, átemelve a szőnyegen.
A nyitott erkélyajtón kilépve ismét a csodás kilátást láttam csak másik város látképét.
Az erkélyem kétszer akkora volt, mint YoonGié, de valahogy mégis az övén akartam állni.
Bementem a szobába kinyitottam a gardróbom és az összes ruhámat, amivel tele volt, kidobáltam. Szanaszét hevertek a ruháim a padlón, az ágyon. Lerogytam az ágyam mellé, felhúztam a térdem és elkezdtek csorogni könnyeim.
A sírástól már bedagadtak szemeim is. Újra zsebembe nyúlva kivettem nyakláncom és a kezemben tartottam azt.
Nem szabad még visszamennem egy ideig..
Nyakamba raktam a láncot majd az ölembe rakott kezem bámultam. Csak bámultam kifelé a fejemből.
- Mi történt itt? - lépett be dadám az ajtómon.
- Semmi. Most már jól vagyok. Mindjárt összepakolom. - vettem fel egy állmosolyt arcomra.
- Szólj légyszíves ha valami van. - tett le az asztalomra egy tálca kaját.
- Rendben. - mosolyogtam keserűen.
Becsukta az ajtómat, ekkor megint kitört belőlem a zokogás abbahagyhatatlanul.
Nem vagyok még érett..
Egy érett lány nem sír egy fiú után..
De a lányok igen, ha szeretik az illetőt.
Elkezdtem összepakolni és közben benyitott anyum.
- Mi történt, Luna? - aggódva nézett rám.
- Semmi. - tettem egy ruhadarabot a polcára.
- Tudod, kisebb korodban is mindig elhallgattad a fiús dolgaidat. Mármint amikor iskolás voltál. - mosolygott sóhajtva, majd leült az ágyamra. - Luna, mi történt, hogy hazajöttél?
Pár percig szótlanul pakolásztam még vissza a cuccaim, aztán anya mellé leülve belekezdtem a sztorizásba.
Elmeséltem neki mindent, ami történt velem. Mivel volt végre ideje rám. Elképedve, néha meglepődve hallgatta a két hetes távollétem történetét.
- Szereted ezt a fiút, YoonGit? Ugye? - kérdezett rá a hadarásom után.
- Igen.. - sóhajtottam.
- Ez miért baj? - tartotta hihetetlennek a problémám.
- Azért mert nem tudom őt kiverni a fejemből, tisztára, mint egy kis bogár benne ragadt a gondolataimba. Mindig az álmaimba is beleszól.
- Jaj, drágám! - simogatta meg a hátam. - Nem vagy már tini, hogy ne tud meghozni a saját döntésed. Nem azt mondom, hogy azonnal dönts, de valamikor el kéne döntened, mit is akarsz és hogy hol. Biztos lesz ez tényező, ami megváltoztatja a végleges döntésed, de nem kell elhamarkodni. Maradhatsz amíg akarsz itt. Ha menni akarsz, menj. - mosolygott.
- Na, látod anyu? Ezért szeretlek! - öleltem át. - Nem is vagyok ideges. Megpróbálok dönteni hamar, de nyugisan.
- Ez a beszéd! De kérdés, lányom. Elköszöntél egyáltalán a kis barátaidtól, mielőtt eljöttél?
- Nem.. - roskadtam össze.
- Vagyis azért nem, mert még viszont akarod őket látni. - szorított magához.
- Lehet..
- Hagyjalak egyedül a gondolataiddal? - kérdezett rá.
- Nem tudom. - szorítottam meg a nyakláncom.
- Akkor megyek. - mosolygott rám, majd elhagyta a szobám.
Én sze..retem..YoonGit talán..de még magamnak sem akarom bevallani, bár de..ahj..nem tudom mit csináljak..


13.rész vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése