Felment YoonGiék csapata a színpadra, mi meg oldalról néztük. Valami hiphop szerűt táncoltak, de én voltam foglalva, hogy ne sírjam el magam, mert mikor YoonGit láttam táncolni, újra azok a régi emlékek ugrottak be és nem hagytak békén.
Soha nem tudom elfelejteni őt..?
- Luna, jól vagy? Kicsit bekönnyeztél. - nézett rám aggódva Krystal.
- Persze, persze. - töröltem le kicsordult könnyem.
- Most következzen a Diamond Wolves egyenesen Los Angelesből. - folytatta felvezető szövegét YoonGiék fellépése után.
Majd YoonGi és az egész csapat leült a közönség sorai közé.
Aztán egy tapsvihar közepette léptünk Krystallal a színpadra.
A fények rávetültek a színpadra majd felcsendült Beyoncé Haloja.
Először csak bemozogtunk a refrént várva majd mikor az első szó elhangzott a szöveg várt részéből egyszerre kezdtünk el harmonikusan, balett mozdulatokkal mozogni.
Mikor a tánc végére értünk és a végpózba álltunk a fények kihunytak öt másodpercre, amikor is cseréltünk a diákokkal. Mikor újra előjöttek a fények újabb zene kezdődött el, ami az általam talált zenék mixe volt.
Ahogy néztem oldalról a diákjainkat elöntött a büszkeség, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyit fejlődtek.
Amikor végleg leállt a zene felmentünk a színpadra a diákok mellé és úgy hajoltunk meg. Egy kész tapsvihar közepén álltunk. A mosolyt alig lehetett levakarni az arcomról, ami néha már vigyorgásba csapott át.
- Bizonyítottam, Luna? - lépett mellém JiHoon.
- Igen, nagyon nagyot. - emeltem fel kezét, mint a bokszmérkőzések nyertesének szokás.
Kiütéssel legyőzte SiWont JiHoon kitartása.
Mi is leültünk a közönség soraiba YoonGiék mögé.
- Köszönjük az előadásokat és a felkészüléseket. - lépett fel a színpadra SiWon.
Beszélt tovább valamit, de végig YoonGit néztem.
Azt vettem észre, hogy mindenki kel fel helyéről.
- Luna! - rángatott ki a merengésemből Krystal. - Mehetünk a szállodába.
- Ja, jó. - pislogtam rá nagyokat.
Kifelé mentünk, de a portánál megfordultam.
- Légyszi, vidd el őket egyedül vissza. - szóltam barátnőmnek majd meg kellett keresnem egy személyt.
De egy másikba ütköztem bele. Felnéztem rá, és TaeHyung szeme alatt lévő kék folt tűnt fel először.
- Mit csináltál? - kérdeztem rá.
- YoonGi volt.
- Baszki. - ugrott be, hogy tuti miattam csinálta. - Bocsi, de muszáj őt megkeresnem. - simítottam mellkasára kezem majd elkezdtem rohanni a sulin belül, hogy megtaláljam.
Majd a szokásos helyen üldögélt.
- Mindig itt talállak? - mosolyodtam el majd felé lépkedtem.
- Luna! Látod. - húzta mosolyra száját és pattant fel a padlóról.
- Jók voltatok.
- Nem ezért kerestél meg. - mondta ki a nyilvánvalót.
- Miért ütötted meg TaeHyungot?
- Nem mindegy?
- Rohadtul hiányzol, YoonGi. - böktem végre ki. - Minden pillanatban. Akármilyen veszekedéseink voltak vagy más valaki volt mellettem egyszerűen nélküled nem tudok úgy mosolyogni. - sóhajtottam. - Nem akarlak titeket viszont szétszedni.
- Szerinted szétszedsz minket? - lépett közelebb.
- Megint kezded. - tartottam közénk, a mellkasánál a kezem.
- Te kezdted.
Felnéztem a szemébe, majd hirtelen elővette a telefonját és egy zenét beindítva rakta le a zongorára.
- Szabad egy táncra? - indult el TaeYang Eyes, Nose, Lips-e miközben a kezét nyújtotta.
Beletettem tenyerébe kézfejem majd egy gyorsabb ütemű lassúzás követte tettemet.
Többször szemébe nézve mosolyodtam el, mire egy meghitt vigyor jött válaszul.
- MoMo meg akar minden áron változtatni. - szólalt meg félre nézve lassúzás közbe.
- Miért?
- Mindig célozgat a volt barátjára, hogy nekem is jól állna a fekete haj, fessem olyanra. Több veszekedésünk is emiatt volt.
- Nem akarsz rászólni, hogy ne akarjon megváltoztatni?
- Szakítottam vele. - jelentette ki.
- Miért?
Hátrébb lépett és belenyúlt hátsó zsebébe, majd kihúzott belőle egy nyakláncot és nyakamba adta.
- Mert érted megéri várni. - nézett a szemembe.
Azt a nyakláncot adta nyakamba, amit gyakorlatilag én adtam neki, hogy inkább adja annak akiért megéri neki várni.
- Szeretlek.. - harapott ajkába.
- Most először mondtad úgy, hogy el is hiszem. - öleltem át. - Én is.. - sóhajtottam.
Mikor kimondtam ő is átölelt és magához szorított. Bekönnyezett szemekkel néztem rá fel.
- Féltékeny voltam, azért tettem. Dühből. - tért vissza a TaeHyungos témára. - Annyira bánom, hogy nem én mentem el Los Angelesbe, de elment előttem a lehetőség..
- Megvolt tényleg egy esélyed, de én adok még egyet. - egyből felcsillant a szeme. - Ez nem azt jelenti, hogy egy pár vagyunk, YoonGi. Csak egy lehetőség, hogy bizonyíts és azt játsszuk, amit múltkor.
- Mi? - nézett rám totál értetlenül.
- Nem érhetsz hozzám. Most pedig megyek haza. Szia. - köszöntem el és mentem ki a táncteremből.
*YoonGi pov*
Felcsillant a kis remény, hogy végre újra együtt leszünk, de mikor kimondta, amit akkor régebben egyszerűen ledöbbentem.
Miről beszélsz? Nem érhettek hozzá. Ez akkor se egy ölelés, se egy arcra puszi, se egy..
Én talán kibírom-valahogyan-, de őt tudom, hogyan lehet kikészíteni. De mi van ha..? Ha hazamegy? Akkor még látni sem fogom..
*Luna pov*
A szálloda felé egyre jobb hangulatom lett. Majd mikor beléptem a szállodaszobába kicsin múlt, hogy ne jöjjön nekem az egyik diákom, ugyanis kergetőztek a szobában.
Egy nagyon jó hangulatú térbe tértem vissza. Ránéztem Krystalra, aki csak úgy ült, hogy látszott lefáradt.
- Na! - léptem beljebb. - Ha ennyire futhatnékotok van akkor kis városnézés? - egyből mindenki megdermedt hangomra. - Gyerünk, dzsekiket fel, hogy ne veszítselek el titeket és irány a város. - tapsolgattam, hogy szedjék a cuccukat.
- Köszi! - ölelt át Krystal. - Anyudat nem hívjuk el a városba?
- De, mindjárt írok neki.
Írtam egy sms-t, amire azonnal válaszolt is, mert persze, hogy lelkesen jönni akart.
A szálloda kapujában várt ránk.
- Sziasztok! - köszönt.
- Szerintem te jobban ismered a várost vagy esetleg JiHoon, de valaki vezessen. - jelentettem ki.
- Végre elmesélhetem neked részletesen, hogyan ismertem meg apád? - fordult felém anyám.
- Jajj! Meséljen! - ujjongott Sarah.
- Akkor arra kell mennünk. - kezdtünk el sétálni lassan, hogy közben tudjon mesélni. - Sokszor meséltem már igazából meséltük apáddal, hogyan találkoztunk, de a fele igaz körülbelül. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy fiúm, de még nem az apád. Történetesen az egyik haverja, de ahogy később apad bevallotta, nagyon tetszettem akkor is neki csak a haverja barátnőjét lenyúlni nem annyira etikus. Így akkor kezdett el udvarolni nekem, mikor szakítottunk. Nem kellett sokáig fűznie engem, mert azért helyes egy apád van. Fiatalként még ennél is jóképűbb volt. De túl sokszor veszekedtünk az elején, általában féltékenység. Aztán a második hónapfordulónkon.. - figyelemmel hallgatták még a fiúk is. - ..elvitt ide. - álltunk meg ismerős helyen.
A torony mellett. Nagyot nyeltem majd bementünk, aztán fel.
Ámulva nézték a diákok a rengeteg lakatot, a rajtuk lévő különböző kis szövegeket.
- Ez itt a miénk. - lépett a korláthoz egy kis piros lakatot megfogva amin a szüleim monogrammja volt és az a szó, hogy "Örökké".
Elmosolyodtam, majd észrevettem a mellette lévő kis fémszínű lakatot.
- Hm. - hümmögtem mosolyogva megfogva azt.
- Mi az, Luna? - kérdezte anyum.
- Semmi. Ez a lakat...a mienk.
- Kiké?
- YoonGié...és az enyém. - haraptam ajkamba.
Aztán körénk gyűltek újra a diákok.
- Valakinél van egy fekete filc? - nézett körül a diákok körében anyu.
Majd amikor már kétszer nézett körbe az arcokon és senkitől nem jött igenlő válasz, valaki a diákok mögött szólalt meg.
- Egy filc kéne? - álltak arrébb a diákjaink és megláttuk az előbb megszólaló személyét.
- Köszönöm. - vette el szülőm a felé nyújtott íróeszközt.
Én meg közben fel néztem az illetőre és kicsit kikerekedtek a szemeim.
- Hé! - kapta fel fejét Andy. - Te nem voltál ott a Kirinben?
- De, történetesen egy tanár vagyok ott. - mosolygott.
- Tényleg? - kezdtek el érdeklődni a diákok.
Valamit közben ügyködött anyám, inkább azt néztem. Ráírta a lakatra, hogy "L + Y".
Kössz anyu...
- Köszönöm. Parancsoljon. - adta vissza a filcet YoonGinak.
- Nincs mit.
- Hallottam, hogy tanár a Kirinbe. Akkor ismeri Lunát is, nem? - kezdett el sztorizgatni anyám.
- Igen, kollégák voltunk. - mosolygott rám.
- Oh, hát az de jó. - csapta össze tenyerét.
- Remélem visszajön valamikor. De én most megyek is. Sziasztok! Viszlát! - köszönt el majd lement a toronyból.
- Helyes gyerek. - jelentette ki felém fordulva anya.
- Meséled tovább? - tereltem el a témát.
- Igen, persze. - sóhajtott nosztalgiázva. - Megígértük egymásnak, hogy egymás mellett maradunk. Nem érdekelt minket, hogy anno mennyire ellenezték a szüleink. Az, hogy hányszor voltunk féltékenyek, mert az, hogy féltékeny vagy egyet jelent.. félsz, hogy talál valaki jobbat nálad, de rengetegszer elmondta nekem, hogy nem találna jobbat. Ez huszonöt éve volt. Azóta, igaz, nem nagyon érünk egymásra, de még mindig szeretjük egymást.
Ahogyan ezt mesélte, rájöttem, hogy a sors mindig dolgozik valamin, de nem akarom többet, hogy ennyire nyálas legyen az életem. Most igaz, hogy fáj egy kicsit, de nem akarok egy ideig szerelmet.
21.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése