Egy nagyon hűvös vasárnap este volt, ültem a kocsi hátsóülésén, körülbelül hat-hét óra körül járhatott. A jármű ablakain folyt az esőcseppek összessége, mint ha egy apró forrás csörgedezne le az üvegen, majd a kocsi oldalán lefolyva elérné a földet, csatlakozva a többi esőcsepphez egyesülve azzal.
WooJi vitt apumékhoz a szálloda elé, nem akarta, hogy sétáljak, mert szemerkélt és én meg nem éppen úgy voltam öltözve. Apum kitalálta, menjünk el négyen, vagyis Jin, apáink és én.
Tudtam, viszont, mi lesz a vége. Derűsen köszöntem, mintha éppen nem az járt volna az eszemben, amit a mellettem álló személy követett el anno.
Elmentünk egy étterembe, végig csakis ők beszélgettek nagyba hármasban.
Tologattam az ételt tányéromon szótlanul, viszont arra a bizonyos "h" betűs szóra felkaptam a fejem.
- ..házasság..? - nyeltem egy nagyot. - Miről beszéltek?
- Jin és te... - kezdett bele apám.
- Ez az, amit tettél értem? - felemeltem hangom, ezzel félbe szakítva apámat.
- Luna, drágám.. - próbált csitítani.
- Nem. Elegem van, hogy akiről egy csomó mindent nem is tudsz, akarsz hozzáadni. - felálltam helyemről és kimentem az étteremből.
Kint a csepergő esőből mialatt mi bent voltunk zuhogó esés alakult ki.
Jin utánam jött, mert nem tudták volna elviselni, ha csak úgy elmegyek onnan?
- Luna, mi bajod? - megfogta vállam.
- Soha az életbe nem leszek a feleséged. Talán apám miatt muszáj lesz nekem, de értsd meg, hogy soha nem foglak szeretni. Te sem szeretsz már állítólag.
- Miért nem beszéltél MoMoval? Akkor nem neked kellett volna ott bent ülni.
- Azért nem beszéltem vele, mert te semmit se érdemelsz meg. - ezúttal ordítottam vele az étterem előtt. Hajamból már csorgott a víz, ruháim is csuromvizesek voltak. A sírás kerülgetett. - Mondd meg apámnak, hogy egy pár napig egyikőtökkel sem szeretnék beszélni ha lehetséges. - fordultam meg és ballagtam haza a zuhogó esőben.
Az úton WooJi felé valahogy rosszul léphettem, kibicsaklott bokám ezenfelül magassarkúm sarka is eltört. Ennél jobb nem is lehetne..
Vizes ruhákban, mezítláb, az esőben mászkáltam este kilenc körül.
Lassan jobb oldalamra gördült egy fekete autó, melynek mindössze szürke, az utcalámpa fényében megcsillanó dísztárcsáit és hangját vettem észre az esti órákban, tulaja letekerte a sofőrülés felőli ablakot, aztán kikönyökölt. Felismertem a hangot, inkább szó nélkül haladtam tovább.
- Luna, nem szállsz be? - szólalt meg YoonGi. - Luna? - leállította a motort és futott utánam inkább.
- Nem, YoonGi, tudod, miért? - fordultam felé sírva. - Mert egy olyan emberhez kell hozzá mennem, aki a legnagyobb fájdalmat okozta nekem az eddigi életem során.
- Ne sírj. - ölelt át vigasztalásul.
- Ne, YoonGi. - löktem el magamtól, így magassarkúmat is elejtettem. - Ezzel most nem segítesz. Nem is kellett volna visszajönnöm..de egy dolog tartott végig ennél az útnál.
- Mi? - kérdezte szomorú tekintetet vetve rám.
- Te. Az egyetlen dolog, ami miatt visszajöttem az te voltál, mert én nem tudlak téged elfelejteni, viszont a sors akkor sem akarja, hogy együtt maradjunk..
- Megoldjuk. - megszorította kezemet, ezt követően szemembe nézett. - Mi lenne ha elvinnélek innen messzire? - pislogott rám nagyokat.
Ő az, akit szeretek. Ez tény. Ez az igazság. Egy dolog viszont utamat állta, hogy kimondjam, amit szeretnék.
Mikor ver egyet a szív úgy, ahogy addig még soha, az agy már nem parancsol, de mégis egy másik ugyanúgy fontos dolog, személy miatt az agy felülkerekedik az összes érzésen.
Nem lehet mit tenni. Kész roncs vagyok egyetlen ember miatt.
- Nem. - ki kell mondanom, ez ellen nem tehetek mást, apám nem ért meg, nekem fontos az apám. - Fáj sajnos, de ki kell mondanom. Nem lehet.
- Megértem, hazavigyelek azért?
- Ne. - utasítottam vissza. - Lassan úgyis eláll. - mosolyogtam.
- Holnap, Luna. - indult vissza a kocsihoz.
- YoonGi! - ordítottam utána. - Ugye harcolni fogsz értem?
- Mindig! - e szóra dobbant egy nagyot a szívem.
Elhajtott mellettem, én pedig törtem fejem, jó döntést hoztam-e.
Felvettem enyhén csicsás magassarkúm a vizes földről, így ballagtam haza felé ismét, az eső lassan elállt, szakadoztak fel fejem felett a szürke már-már koromszerű felhők. Épp a jó idő kezdetére értem WooJihoz.
- Pont elkaptad az esőt? Úristen! Tiszta víz vagy. - kapkodott össze-vissza WooJi, azután törölközőt csavart rám. - Jól vagy?
- WooJi, nyugi, jól vagyok. - nyugtatgattam, majd még rá is mosolyogtam.
- Rendben, de öltözz át.
Belépkedtem szobámba, átvettem egy kényelmes öltözékre ruhámat, ezek után leültem a nappaliban. A kanapéhoz közel volt az ablak, ezért kifelé bámultam rajta.
Tényleg ezt kell tennem? Összeházasodni Jinnel apám kedvéért? MoMonak tetszik Jin, látszott rajta, de nem engedhetem, hogy őt is bántsa.
Egész este ezen törtem a fejem, pár órát ha aludtam, azt is a kanapén ülve.
Körül nézve nem láttam, WooJi, eszembe jutott a héten végig esténként fog haza járni.
Elindultam a szokásos időben a sulihoz, azonban egy újabb dolog várt rám a bejáratnál pontosabban a tegnapi hármasfogat ácsorgott az intézmény kapuiban, tudtam, engem várnak, mert mikor hozzájuk értem apám szólalt meg.
- Lányom.
- Igen? - fordultam vissza tartva az üvegajtót.
- Beszélgessünk. Négyszemközt. - jelentette ki, aztán Jinéktől kicsit eltávolodva folytatta. - Ez az egész házasság nem az én ötletem volt.
- Az apám vagy, miattad teszek meg mindent. Ugyan, semmi kedvem hozzá, sőt te még a felét sem ismered Jinnek, de az, hogy ,,teszek valamit" az számodra mit jelent? Apa? - hangsúlyoztam ki utolsó szavamat.
- Sajnálom? - nézett értetlenül rám, mintha ő semmit sem tett volna, ellenne tényleg egy dolgot se.
- Még kérdezed, az nem is érdekel esetleg, ha nem is szeretem már, esetleg mást szeretek vagy netalántán az, hogy nem akarok megházasodni? De apa, figyelj, nem érdekeljen végül is egy apának ne ez a dolga. - váltottam át szarkasztikus hangnembe. - Intézd el ezt az egész üzleti dolgot, épüljön fel aminek kell, aztán láthatod, ahogy az én diákjaim táncolnak az újonnan felépített térben. Az sem érdekel, ha nem leszel soha büszke rám, vagy az ha nem is fogsz velem foglalkozni. Most megyek a leendő férjemhez, akit nem is kedvelek és beszámolok neki a remek hírekről. - rávetettem egy mű mosolyt, majd bementem az aulába, ahol Jin nézelődött apjával. - Jin, örülj neki és ön is, Jack, itt az újdonsült menyasszony. - mutattam végig magamon, majd mosolyogtam szarkasztikusan.
- Biztos ez? - kérdezett meg Jin félredöntött fejjel.
- Nem vagyok menyasszony, mivel nincs gyűrűm még, szóval te dönts Jin. De amúgy is, van más választásom? Úgyse az lesz, amit én szeretnék legbelül, amíg apám nem képes figyelni rám. Bocsánat, megyek a diákjaimhoz. - elhadartam, aztán a csengetés hallatán volt okom elmenni onnan, a táncterembe siettem. Még a gyerekek nem voltak bent, de YoonGi igen. - Szia.
*Jin pov*
- Fiam! Ha már sikerült találnod valakit, kérd meg a kezét, ne kényszerből menjen hozzád.
- Igen is, de mi van ha én sem fogom szeretni.
- Keress egy feleséget magadnak, aki végre összerak, ha már én meg anyád sem tudtunk. - kezdett velem veszekedni.
- Rendben, apám. - hajtottam le fejem, mert úgyse tehetek mást, csupán azt, amit apám mond.
*Luna pov*
- Szia, mennyivel másabb vagy. - jegyezte meg.
- Igen, hát úgy döntöttem mindent leszarok, csinálom, amit apám akar és majd lesz valami.
- Úgy érzed, jobb lesz így?
- Majd kiderül, hogy jól döntöttem-e. - vontam vállat. - YoonGi viszont el kell mondanom, hogy Jin.. - motyogtam e mondatomat.
- Luna, ezt le tudnám nekem játszani? - átnyújtott egy kottát.
- Persze, mosolyogtam. - leültem a zongora elé, feltettem a kottát a helyére, elkezdtem leütni a billentyűket, hirtelen pusztán pár hang leütése után magával vitt a zene. Megtetszett a dal, átsuhantak ujjaim a billentyűkön, majd kizárólag azt vettem észre, vége a kottának.
- Te sokkal szebben játszottad el. - mosolygott ezek után elvette a kottát, elrakta táskájába és visszafordult felém.
- Te írtad? - néztem fel rá kíváncsian.
- Ühüm. - mosolyodott el. - Tetszik?
- Hát.. - kaptam el fejem, hogy ne lássam sunyi mosolyát, amivel elszédít, helyette ölemben lévő kezemet néztem. - Igen, tetszik.
- Jönnek a diákok. - jelentette ki.
Felpattantam helyemről, megtartottuk az első keringős órát. Többször YoonGi szemébe kellett néznem, megfogni kezét, közel lenni hozzá, úgy, hogy én egy fikarcnyit sem tehetek az ellen, hogy ez a későbbiekben ne legyen megcsalás részemről, mert menyasszony leszek. Miért lett az apám ez a munkakör megszállottja, miért lett ez a munkája? Miért ismertem meg tulajdonképpen anno Jint?
Ha egyetlen kívánságom lehetne, az lenne talán, hogy mindent hagy kezdjek elölről, nem túl korántól, körülbelül onnantól, amikor Jint megismertem. Ha ezzel a tudattal visszamehetnék, bölcsebben döntenék.
Lyukas órám volt a következő, TaeHyung ezt tudta, ezért megkért, hogy az óráján kísérjem a gyerekek előadását zongorán.
Nem is jártam még azelőtt az ének teremben, körülnéztem hát. Jól felszerelt, de kissé hiányos. Mikrofonok, hangfalak ékesítették a helyiségből nyíló raktárt, a teremben továbbá egy nagyobb zongora, pár szintetizátor, meg összecsukható székek sorakoztak egymás mellett.
Kezdetét vette az óra. A harmadévesek léptek be a széles teremajtón kedvesen üdvözölve minket. Amint már nem fészkelődtek a székeken TaeHyung belekezdett.
- Szóval. - csapta össze tenyerét TaeHyung. - Az volt a feladat, hogy akit múltkor kiválasztottam, - nézett körül a diákokon keresve azt a személyt. - SeungHwan. Gyere csak ide mellém. - Kissé félénken felállt helyéről a mély barna hajú lány. - Mit fogsz előadni?
- Rolling in the deep. - motyogta.
- Ne legyél félénk. Szép hangod van, tudjuk. Akkor hajrá. A kottát a tanárnőnek ad át és kezdheted is.
Átnyújtotta kedvesen mosolyogva a lapot, majd odafordultam a hangszer felé, leütöttem az első hangot, pár akkorddal később meghallottam egy csodás énekhangot, mely diákom torkából jött. Mint valami angyali csengés aztán mikor ki kellett tartani sokáig azt a hangot, erőlködés nélkül megtette. Sajnáltam, hogy nem láttam az arcokat közben, de csodálkoztam én is. Igaz, hallani lehetett, hogy nem egy angol lány énekli, de csodás volt.
A tapsvihar megadta a módját a végén, a sok dicséret.
Ezen diákok sokasága közül igazán sok vinni is fogja valamire a közel jövőben.
Az órák befejeztével az aulában Jin szobrozott, ami úgy hiszem, általános lesz.
- Luna! - szólalt meg, amint mellé értem. - Szeretném, ha elfelejtenéd ami régen történt.
- Jin, ezt két dologgal lehetséges is lenne megvalósítani. Rengeteg alkohol, amit pótolsz minden kijózanodásnál vagy - mutattam fel mutatóujjam. - a lobotómia. A választást rád bízom.
- Mi lenne ha jobb emlékeket csinálnánk?
- Te egyáltalán emlékszel, hogy mégis mit csináltál velem lassan két évvel ezelőtt? - hadonásztam most már kezeimmel. - Mert én sajnos igen. - otthagytam bent, elcseszte a napom, kirontottam az épületből, csupán Jin fogása a vállamon állított meg. - Ezerszer elmondom magamnak.. - sóhajtottam magamban. - de mégsem tehetek ellene semmit. Én nem akarok a feleséged lenni, de azt se akarom, hogy mást vegyél el, mert a végén ugyanazt teszed vele, mint velem anno. MoMoval épp ezért nem beszéltem. Én tudom, mit kapok, ha újra kapok, másnak nem kell megélnie. - szemébe néztem, ami megtelt a sok rossz érzéssel, amit közvetítettem felé. - Volt olyan előttem akit megvertél?
- Nem...
- Szóval csak én érdemeltem ki? Mit szólna vajon anyukád ehhez? Az én szüleim mit szólnának?
- Nem tudják?
- Miért tudnák? Akkor most nem is beszélgetnénk, hanem valahol máshol rohadnál egy szál magad. De mondd meg, miért? Miért tetted ezt? - hangom már elcsuklott attól, hogy újra erről kellett beszélnem, erre kellett gondolnom. - Miért?!
- Mert azelőtt senkit nem szerettem úgy, mint téged. Féltékeny voltam, hogy nem lehetsz az enyém és szakítani akarsz.
- Kár volt. Sajnos elveszítettél. Akármennyire is muszáj hozzád mennem, nem foglak megszeretni.
- Tudom..
*Krystal pov*
Minden a legjobban megy az akadémián, kivétel, hogy Luna nincs itt. A diákok is hiányolják.
Biztos jól meg van Szöulban.
A gyerekek kikönyörögték, hogy tanuljuk meg Hyolyn és Jooyoung Erase című számának koreográfiáját.
Mivel egyenlően vannak lányok, fiúk nincs gond.
Azt a legjobb nézni, mikor a diákjaidon látod a fejlődést. Az ügyetlenebbek is már együtt mozognak, egyszerre a többiekkel. Amikor minden klappol, később esetleg egy nagyobb színpadon látod a kis csemetéket, akik már érett emberekként táncolnak.
Talán valakik innen minket váltanak majd le a tanításban, így tovább adva a nemzedékek sokaságának ezt az akadémiát.
*Luna pov*
Több héten át még így folytatódtak a dolgok. Akárhányszor csak lehetséges volt, én összevesztem apummal és Jinnel is. Már a kiborulás szélén álltam, de a YoonGival töltött idő visszabillentette a mérleg magasba lévő karját.
Apám elkezdte építtetni a csarnokot, mint megtudtam azt, az őszi szünetben is gyorsabban tudtak haladni, mivel senki nem járkált ki-be.
Az utolsó előtti, még őszi szüneti napon Jin végre, valamiért nem jött elém a suliban, így YoonGi kapott az alkalmon.
- Hazakísérhetlek? - futott mellém.
- Akadálya? - mosolyogtam rá, mivel nem is bántam, hogy végre nem Jin kísérget.
- Sajnálom, hogy megkérdezem, de megkérte már a kezedet? - tette kabát zsebébe kezét, majd kócos, szőke haja alól nézett rám újra.
Felmutattam kezemet, melyen egy gyűrű sem ékesedett. Jin még nem vette a fáradtságot, hogy egy gyűrűvel el is döntse végleg sorsomat.
- Elkérhetném MoMo számát?
- Persze. - írta be telefonomba a kért számot.
- Luna.. - torpant meg.
Visszafordultam, haját a hideg szél borzolta, majd újra felemelte fejét, velem egy síkba lépett, egy méternyire, sóhajtott. Most mit akar mondani?
27.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése