Merengés közben, a pénteken gondolkoztam.
Meg fog-e még bocsátani nekem, ami történt. Hazudtam, mással voltam, rosszat tettem. Én nem is bocsátanék meg a helyében.
- Te, ez komoly? - lökött vállamon BoMi mikor kinyögtem neki is, mi történt a buli után. - Jól vagy?
- Még nem minden jött vissza. A nagy részére emlékszem, foltokban.
- Próbáld meg ugyanazt az utat bejárni.
- Nem fogok elmenni JunHonghoz, BoMi. Megvárom szépen, mire visszajön minden.
Jelentettem ki, mikor újabb táncóra vette kezdetét. Aztán még sorra egy kis angollal fűszerezve.
Éppen mentem vissza a táncterembe, mikor megtorpantam még a fal takarásában egy dallam hallatán.
Ugyanaz, amit én játszottam el múltkor, vagyis YoonGi lesz, de ez mégis más. Máshogyan játssza, mint én. Fél szememmel bekukucskáltam, lássam is a zongoránál ülőt. Ahogy leüti a billentyűket, düh érződik ki belőle.
Odasétáltam mögé, leültem jobb oldalára, elkezdtem az elejéről a dalt eljátszani. Felkapta fejét, mikor letelepedtem mellé, azonban mikor játékomat hallgatta, nyugodtabbnak találtam.
- Miért vagy dühös? - szakítottam félbe a darabot. - A szombat miatt, ugye? Féltékeny vagy a pultosra?
- Hogy bírsz bennem olvasni ilyen könnyen?
- Tudom, hogy ez zavar, de el kell nekem hinned, ha magamnál vagyok, nem teszem meg.
- Attól még rosszul eshet. - ütötte le a kezéhez legközelebb lévő billentyűt.
- Hányszor mondjam, hogy sajnálom? Még saját magam is ribancnak tartom most, YoonGi. - tettem bal kezemet a fehér billentyűkre.
- Nem vagy az. - fogta meg kezem, szemembe nézett mélyen. - Higgy nekem.
Mosolyogva keltem, mert ezúttal újra talán minden ugyanolyan lehet, mint régen. A pénteki randit vártam és végre itt van. Szokásos módon a Kirin felé vettem az irányt. Beléptem a táncterembe. Ekkor realizáltam, YoonGi nincs bent. Egész álló nap egy szót senki sem szólt senki, beteg lett vagy szabadságot vett ki, vagy, hogy mi a fene van vele. Kicsit csalódott voltam. Egy napja nem láttam, nem is teljes egy nap, csupán pár óra, de mégis mintha már egy éve nem láttam volna. YoonGi, be kell vallanom, szinte a másik felem. Nem mondtam még neki ezt soha, hogy így gondolom. A tetteim miatt nem éreztem eddig úgy. Mindig szétszakít valami minket, egyszer a veszekedés, aztán kis híján TaeHyung, majd Jin és az apja erőlködése, ezúttal meg az az idióta pultos meg az én hülye féltékenykedős fejem hozza rám a bajt.
Lehajtott fejjel mentem ki egy szó nélkül az órák, amik igen csak lassan teltek, befejeztével a Kirin kapuján. Már mentem öt métert körülbelül, mikor egy testbe ütköztem, ami azonnal át is ölelt. Felismertem az illatot, az ölelést. YoonGi..
- Hol voltál? - felnéztem szőke fejére.
- Randizunk, nem? Nem lehet, hogy otthon töltsük az egészet, ezért elmegyünk enni valamit.
- Ezért nem jöttél egész nap? - biggyesztettem le alsó ajkam.
- Gondoltam így jobban szeretnél majd velem maradni. - húzta mosolyra szája szélét, míg elkezdtünk sétálni hozzánk, vagyis WooJihoz.
- Egész nap a két exbarátnőddel töltöttem a napot, rád gondoltam miattuk. - elhallgattam, felnéztem újra szemeibe, ami talán az éppen a rajta megcsillanó fénytől vagy a szerelemtől káprázott. Elmerengett, nézett rám, egy szót sem szólt. Én sem szóltam semmit, forgattam szemeimet, miközben YoonGi végig vizslatott. Akaratlanul is a tekintetétől elpirulva elmosolyodtam.
- Nem tudod, hogy miért volt benn MoMo?
- Nem. Te nem szeretnél átöltözni? - torpant meg jelezve az akart helyszínre értünk.
- De, de. Mindjárt jövök. - azzal felsiettem, WooJi szokásosan ismét nem volt a lakás egyik szegletében sem, így csupán a szekrényembe bújva kerestem valami rongyot, ami megteszi.
*YoonGi pov*
Mikor már eltűnt Luna siető alakja egy szál cigarettáért nyúlok kabátom belső zsebében rejlő cigis dobozból. A kezemben tartottam a fehér papírba tett dohányt, amit egyesek halálrúdnak hívnak. Zsebemből szintén kivettem öngyújtómat meggyújtva azzal a tüdőrákot okozó rudat. Ez segített régen, ezúttal is. Mikor elvesztettem anyumat tinédzser koromban, segített, ekkor kezdtem el bulikba járni, hogy addig se arra gondoljak. Segítenem kellett volna apumnak, de inkább a sötét koreai éjszakákat választottam. Sok rossz dolgot tettem anno ezek után. Luna előtt még sosem gyújtottam rá csak akkor, mikor meglátott szeptemberben, akkor nem is érdekelt. De most igen. Viszont a cigi miatt maradok ilyen vékony csupán, eszemben sincs lerakni végleg.
Esetemben az idegességemet fedem el a szürke füsttel szervezetemben.
Beleszívtam egy utolsót a bajaim csillapító eszközébe, aztán elpöcköltem a még füstölgő csikket.
Megfordultam, éppen akkor jött ki az épületből Luna egy csodaszép ruhába, kiengedett haján megcsillant a fény, amit a novemberi bárányfelhők átengedtek, hogy egyáltalán lássanak az emberek az egyre hidegebb napokon.
- Nem fázol így? - néztem végig rajta a szoknyájára célozva. Fejrázással válaszolt kérdésemre. - Taxival megyünk hogy ne fagyj szét, rendben? - mosolyogtam rá, amit egy hálás bólintással viszonzott. Az út alatt kifelé bámult az ablakon. Végig néztem rajta, majd ölében nyugvó kezén akadt meg tekintetem. Megfogjam kezét? Éreztessem vele, hogy még mindig szeretem? Hogy az az egy éjszaka állt közénk? Lehet, megérezte tekintetemet magán, megfordította fejét, de én ellenkezőjét tettem reflexből. Mikor az általam megadott címre értünk, az étteremben elfoglaltuk helyünket. Tágas, csendes hely, ahol szinte kizárólag az evőeszközök koppanását lehetett hallani ahogy a tányérokhoz ér olykor-olykor.
Szembe ültünk egymással, mosolygott rám, míg ki nem jött a pincér az asztalhoz, felvenni rendeléseinket. Ráfagyott az arcára a mosoly, majd mikor én is felnéztem a hozzánk kiosztott felszolgálóra.
*Luna pov*
Ez kellett, hogy minden egyes emlékem eszembe jusson arról a bizonyos szombat éjszakáról. Minden egyes érzés, minden tettem, bűntudat nélküli cselekedettem hirtelen öntötte el az agyam egészét, mint amikor egy gát csak úgy átszakad a nagy víz tömeget elengedve maga mellett.
- Üdvözlöm önöket, mit kérnek? - bájolgott túlzottan JunHong.
- Mit keresel itt, JunHong? - néztem rá szúró tekintettel.
- Nem lehet valakinek több állása, ha meg szeretne élni valamiből? - húzta fel a szemöldökét. - Eszedbe jutott már valami?
- Inkább hozd ki a rendelésünket, légyszi. - jelentettem ki a menülap mögé bújva.
- Akkor minden előjött, értem én. - kuncogott magába diadalmasan.
- Rendelj valamit. - néztem YoonGira. - Azt kérem én is, amit te. Bocsánat. - álltam fel a helyemről, kimentem a mosdóba. A mosdótükörbe néztem magamat. Az emlékek kavarogtak a fejemben, bámultam magam.
Te undorító, önző liba. Egy hülye ribancnak érzem magam.
*YoonGi pov*
- Sajnálom, én nem akartam semmit sem elrontani. - vigyorgott, amolyan sunyin és hazudva.
Hogy lehetséges ez egyáltalán, hogy pont összefutunk vele itt? De ne merje elrontani az estét.
- Hozd légyszi, amit kértem inkább. - fogtam vissza idegességemet.
- Tudod, ugye, hogy Luna nem marad melletted? - hajolt közelebb. - Mivel hát, te mit tudsz neki nyújtani? - növelte a saját egoját, az én idegességemmel egyetemben.
- Bármit.
- Nem hinném, miután hallottad volna...hmm.. - hunyta le szemét.
- Bármikor, bárhol jobb vagyok nálad. Inkább menj, mielőtt bejelentelek a főnöködnél. - JunHong távozott az asztal mellől, aztán Luna ült vissza helyére. - Jól vagy? Ne menjünk el innen? - néztem félig ideges és szomorkás arcára.
- Élvezzük az estét inkább.
*Luna pov*
Egy mű mosolyt erőltettem magamra. Hallgattam a háttérben halkan szóló lágy zenét.
Körülbelül tíz perc múlva JunHong közeledett az asztalunk felé, mikor, szerintem nem éppen véletlenül, rám borította a tányér levest.
Gyorsan elkezdett mentegetőzni, szalvétát adogatni, de a szemébe láttam, direkt csinálta.
- Elég. - állítottam le ,,segédkezését". - Semmi baj. Tudom, miért csináltad. - tényleg tudtam, én hibám volt egy kicsit, mégis valamiért lenéző pillantással ajándékoztam. - Mi lenne ha megbeszélnénk? Bár nincs is, mit megbeszélni igazából. YoonGi, menjünk haza kérlek. - pillantottam YoonGi felé, aki egyből vette is az adást, felpattant, már a kijáratnál jártunk, mikor leszedegettem az ételdarabokat magamról. Ott hagytuk a helyet, a taxiba pedig YoonGi kabátjára ültetett.
Amikor megálltunk YoonGi háza előtt még egy kicsit ültem a kocsiba lehajtott fejjel. Hogy ronthatta el az estét az én egyik hibám?
Kiszállva bebotorkáltam YoonGi mögött a kapun, a bejárati ajtón, ami már ismerős terep nekem.
- Menj a fürdőbe, mosakodj meg. Adok valami ruhát. - lépcsőztünk fel az emeletre.
Lefürödtem, a ruhámat beáztattam, hogy ne maradjanak benne foltok, mivel elég kényes anyagból készült.
Míg zuhanyoztam YoonGi készített ki nekem egy fehér bő pólót egy fekete szabadidőnadrággal.
Mikor már átöltözve mentem le a nappaliba aggódva nézett rám.
- Ez is az én hibám. - szólalt meg remegő hangon.
- Miért lenne a tied? - ültem le óvatosan mellé.
- Én vittelek oda.
- De az én hibámból történt ez, mert túl sokat ittam akkor és így van összerakva az egy-éjszakás kalandom.
- Ne is emlegesd.
- Inkább igyunk egy kis pezsgőt ha van és beszélgessünk. - adtam egy nyugtató mosolyt felé.
Hozott két pezsgős poharat, megtöltötte őket, majd magához vette az egyiket, a másikat felém nyújtotta.
- Mire akarsz inni?
- Nem lehetne csak úgy? - nevettem el magam.
- Arra, hogy most itt vagy velem. - emelte fel poharát, megmutattam fogaimat is vigyoromkor, de mikor koccintásra került a sor kiejtettem az üveg poharat kezemből talán még kicsit ázott volt tenyerem.
- Hogyan lehetek én ma ilyen szerencsétlen? Mindjárt takarítom. - felálltam, ekkor hirtelen éles reccsenés ütötte meg fülemet, lábam alatt melegséget éreztem, lenéztem, a pohár egy éles nagyobb darabja belefúródott talpamba, egy ideig nem éreztem semmit, de egyszerre az összes fájdalom a vérrel együtt lábfejembe sugárzott. Lesápadtam, YoonGi azonnal beszélni kezdett hozzám, én viszont semmit nem hallottam csakis a fájdalmat éreztem. Elájultam a vér láttán.
*YoonGi pov*
Alig bírtam elkapni az elájuló Lunát, cselekednem kellett. Azonnal vittem a kocsihoz, kapkodtam és gyorsan a kórházba furikáztam. A nővérekhez siettem, hogy segítsenek. Az ájulása okát nem tudom.. ez is ma kellett, hogy történjen? Pár fehér ruhás azonnal fel is mentek Lunával, nem is láttam merre. Kérdezgettem, hova vitték, de egy óra múlva mondták meg hol is találom.
A kórterem előtt fel-alá járkáltam idegesen.
Leültem a közeli székek egyikére, de mégsem volt nyugtom, ráztam lábam aggódva.
- Min YoonGi? - lépett mellém egy köpenyes férfi.
- Igen. - pattantam fel.
- Ön hozta be Miss Wilson, ugye? - lapozgatta az aktát kezében.
- Igen, igen. - bólogattam ezerrel.
- Műteni kellett a lábát, hogy kivehessük az üvegdarabot, ami mélyen belemélyedt a lábfejébe.
- Ez mit jelent? - néztem a dokira, aki a szemembe se nézett, csakis a lapokat forgatta a kezében. Nyeltem egy nagyot várva válaszát. Végre felemelte a fejét és szögletes szemüvegét is levette. Hátra simította haját, majd sóhajtott egyet.
30.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése