*YoonGi pov*
A doki válaszát vártam még mindig.
- Talán több hónapig nem tud majd a lábára állni. - nyögte végre ki. - Sok is a vérvesztesége.
- De ő...tánctanár.
- Sajnálatos, tényleg, de ha rááll nagyobb baj lehet vele, mintha kivárja azt az időt.
- Értem, köszönöm. - el is sietett az orvos úgy, hogy fehér köpenye csak úgy lobogott.
Benéztem az ajtó kis ablakán, Luna békésen aludt. Nem táncolhat? Bele fog pusztulni.. és én is..
Mivel a nővér, aki épp akkor lépett ki a kórteremből beengedett, belibbentem a helyiségbe.
- Ahj, Luna. - leültem az ágy mellett lévő székre. - Miért hagytam, hogy ez a nap ilyen legyen? - nem vagyunk együtt, de késztetést éreztem arra, hogy megfogjam kezét és el ne eresszem. Megszorítottam kezét és elmosolyodtam. Én szerettem ezt a lányt.
*Luna pov*
Kezdtem magamhoz térni, ekkor újabbat hasított lábamba a fájdalom. Feküdtem a fehér kórházi ágyon, nyitogattam szemeimet. A fehér falak és a gyógyszer szag vett körül. YoonGi mosolyogva ült mellettem.
- Szia. - szorítottam meg én is kezemen nyugvó kézfejét. - Béna voltam, ugye? - néztem le lábamra. - Végül is magamat adtam. - nevettem el magam. - Mit mondott az orvos? - kérdeztem nyúzott hangon, majd kicsit feljebb ültem és hátradőltem.
- Egy pár hónapig nem táncolhatsz, Luna. Megígérem viszont, hogy bármit megteszek. - beszélt ezek utána is valamit, de kizárólag szája mozgása jutott el tudatomig. Miért történt ez velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Néztem továbbra is YoonGi ajkait, mikor csettintett egyet arcom előtt. - Figyelsz rám, Luna?
- Bocsi, de nem.
- Annyi minden el tudja vonni a figyelmed, drá... - hagyta befejezetlenül mondatát.
- Mi? - vigyorogtam rá.
- Hogy van a lábad? - hm, látom, hogy témát váltottál, YoonGi.
- Néha bagyon belehasít, ha olyat mozdulok, de elviselhető. De éppen pár órája még kiműtöttek belőle valamiket, nem? Mert gondolom kiszedték az üveget. Amúgy nagyon ügyesen váltottál témát, de mondjad szépen, mit akartál.
- Drágám. - vakarta meg tarkóját.
- Rájöttem, ha veled vagyok, valami mindig történik velem.
- Ah, érzem ennek mi lesz a vége. - szakított félbe.
- Hagyod, hogy befejezzem, drága YoonGim? - húztam fel szemöldökömet. - Viszont én ezeket át szeretném élni veled. Azt mondtad, bármit megteszel. Ne hagyj többet elmenni mellőled. - elmosolyodtam, elég nyálas hangulatba kerültem, de ezt ki kellett mondanom, el kellett mondanom neki.
- Soha többé nem engedlek, ígérem és tudod, hogy mi van? Nem költözöl hozzám? - hajolt közelebb suttogva kérdését.
- Apám mit szólna? - néztem igéző mély barna szemeibe.
- Elmúltál már húsz is, Luna. Van beleszólása?
- Legyen, ha többet nem akarod magad felgyújtani.
- Max téged esetleg.
- Hülye. - csaptam meg kezét mosolyogva.
Én szeretem ezt az embert. Minden egyes pillanatban csak egyre jobban akarom, de mindig valami elválaszt minket.
Mikor elküldte a nővér őt, a beteglátogatás végezte végett, elszomorodtam. Már kiment a helyiségből, ültem az ágyon az ölemet bámulva. Hirtelen visszaszaladt meglepve ezzel, majd arcomhoz hajolva megcsókolt. Ekkor mintha az első tavaszi szellőt éreztem volna átsuhanni a szobán, a kellemes illatával. Szinte egy pillanatra csókolt meg, de lelassult az idő. Csak ő és én voltam az egész világ ellen. Így engedjem, elmenni innen? Hagyjam, hogy most hazamenjen, feltakarítsa a megszáradt vért, ami a sebemből folyt jelezve életem leghosszabb és legfájdalmasabb időszakának kezdetét?
A fülembe suttogta, ,,jó éjszakát, drágám" aztán végleg kiment az ajtón.
Most tényleg egyedül maradtam nem is tudom meddig, igazából belehaltam az előbb történtekbe.
Ez az egész, hogy a csókja után hagytam, hogy elmenjen olyan, mintha találtam volna egy szép virágot, az enyém lett, aztán meg csak hagytam, hogy a szél kifújja a kezemből.
Egyedül üldögéltem a szobában az ágyon, műtött lábbal, ami a szívemmel párhuzamban sajgott.
Olyan csend volt, talán még a por hullását is hallottam volna ha nagyon fülelek. Ekkor arra lettem figyelmes, az ablakon pöttyök jelentek meg melyek, mint a patakok lefolytak az üvegen.
Egyre sűrűbben koppantak a vízcseppek a felületen egy egész vízhálózatot létrehozva az átlátszó anyagon. Az időjárás borúsra fordult, sötétebb lett a felhők csapata a magasban. Mikor csend van az ember el tud gondolkozni bármin. Csupán a folyosóról beszűrődő hangok adták meg az alapzaját a pillanatnak. Már most hiányzik. Legördült egy esőcsepp az ablakon. Mit csinálok, ha nem láthatom több napig? Követte őt egy másik. Elméletileg nem is, de gyakorlatilag egyedül maradtam. Belehasított a fájdalom talpamba, ahogy véletlenül megmozdítottam, a csókja édes íze mégis elterelte a fájdalom érzését agyamból. Mégis mit tettem vajon, hogy ezek történtek ma?
Beszélgetőtárs és telefon híján a plafon bámulás töltötte ki az éjszakám nagy részét, mivel álom nem jött szememre.
*YoonGi pov*
Az erkélyen támasztottam a korlátot, amikor megéreztem vállamon landoló vízcseppeket. Fogadjunk, hogy Luna is nézi az esőt. Most itt lehetne velem, de valaki nagyon nem akarja, hogy működjön.
Másnap még mindig csepergett, mikor látogattam ismét Lunát.
Egyből mosolyra derült arca belépésemkor. El kellett döntenem a másodperc tört része alatt, hogyan is akarok köszöni.
Az ágy mellé léptem, a tegnapi elköszönéshez hasonlóan megcsókoltam, mert tényleg így szerettem volna üdvözölni. Meglepett arca megijesztett kicsit, de vigyorgásba hamar átcsapó arckifejezése mosolygásra késztetett.
- Meddig kell még várnom míg megkérdezed? - szólalt meg, amint leültem a székre.
- Mit? - értetlenkedtem.
- YoonGi, akkor én megkérdezem. Leszel a barátom?
- Ja, hogy ezt. - esett végre le. - Hát nem is tudom. - húztam agyát. - Lélekben én mindig tényleg szerettelek. Veszekedtünk, rossz döntéseket hoztunk. Ennek ellenére is szeretném ha a barátnőm lennél.
- Szívesen. - könnyesedett be szeme mosolygás közben.
- Ezt így kell csinálni. Nem simán megkérdezni, odavetni és kész.
- Ahj, te. - játszotta a besértődöttet. A legaranyosabb dolog, amikor így próbál "behisztizett" arcot vágni, de ő nem olyan, aki ilyenen besértődik. - Hoztál valamit nekem?
- Én nem vagyok elég már? - húztam fel szemöldökömet.
- Dehogynem. - lopott tőlem egy csókot, ahogyan közelebb húzott magához.
*Luna pov*
Ez hiányzott nekem. A csókja. Amit mostantól nem hagyok meg másnak.
Lábam gyógyulását egy tavon lévő jégtábla mozgásának sebességéhez hasonlítanám. Már hazaengedtek három nap után a kórházból, de nem mászkálhatok sehova orvosi utasításra. Ezért hát WooJi lakása az egyetlen hely, amit napokig látok csupán.
Az unatkozás evett már belülről. Megnéztem hívásaimat, megdöbbenve néztem egyetlen egy nem fogadott sem volt a híváslistán. Apámnak nem lett mondva, mi történt velem, nem is nagyon kérdezte.
*Krystal pov*
Ezernyi tövis szúrná szívem, összeszorul mellkasom. Egész testemben remegek, ahogy kimondja e szavakat. Mintha hirtelen meghaltam volna. Az összes vér, érzem, elhagyja ereimet, hidegek végtagjaim. A sírást alig bírom visszafogni, fázni kezdek. Ahogy próbálom visszafogni a sírást, annál jobban tör elő belőlem. Nate, miért kellett ezt tenned velem? A nyugodt, nem hirtelen lángra kapó személyiségével szemrebbenés nélkül kimondja.
- Akkor vége? - kérdeztem lehajtott fejjel.
- Részemről igen. - vont vállat egyszerűen.
- Tudod, én nem is értettem, mit ettem rajtad. Egy nőcsábászban bíztam én. - védtem magam, hogy ne sírjam el magam újra. - Nem érdekelsz többet. Menj csak hozzá, ha ott neked jobb. A viszont nem látásra, Nate.
- Szia. - csukta be maga mögött az ajtót.
Sok fájdalmat okozott nekem az elmúlt időkben, én is voltam néha hibás, de főleg a hűtlenség üldözött minket, a kapcsolatunkat. Tulajdonképpen elhidegültünk egymástól, nem régóta vagyunk együtt, de akkor is el kell fogadnom, hogy ezt nem érdemes újra kezdeni. Remélem Luna szerzett valakit magának.
*Luna pov*
Bármit, de tényleg bármit megtennék azért, hogy ne itt a kanapén kelljen ülnöm a kezembe ragadt távirányítóval, hanem a suliban taníthassak, táncoljak. A doki szerint még két hétig nem állhatok rá. Akkor is bebicegek a mankóval, amit adtak még a kórházba valahogy, hogy lássam legalább az emberi alakokat, mert itthon én egyedül megpusztulok.
Több, mint egy hét múlva YoonGi felé mutatott nyavalygásom kifizetődött, mivel végre bevitt kocsival a suliba. A diákjaim egyből körém gyűlve kérdezősködtek, de mivel részleteket nem szándékoztam nekik mondani, beérték annyival, hogy baleset volt.
Akkor beleütköztem TaeHyungba.
31.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése