35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége