36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége