Remegni kezdtek térdeim összecsuklottak. Hozzám sietett a két jövevény a járműből kiszállva, majd a szőkeség kezébe fogta arcomat letérdelve elém.
- Mit csinálsz te nélkülem? - ölelt át YoonGi.
- Akkor is bajba kerülök, ha veled vagyok - vigyorodtam el.
- Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
- Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
- El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
- Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
- Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
- Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
- Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
- Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.
Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
- Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
- Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
- Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.
*HoSeok pov*
Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
- Mi az? - kérdeztem meg végül.
- Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
- Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.
*Luna pov*
Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
- Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
- Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
- Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
- Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
- Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
- Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
- Ne, nem akarok aludni.
- Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
- Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?
- Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
- Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
- El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
- Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
- Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
- Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
- Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
- Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.
Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
- Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
- Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
- Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.
*HoSeok pov*
Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
- Mi az? - kérdeztem meg végül.
- Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
- Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.
*Luna pov*
Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
- Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
- Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
- Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
- Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
- Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
- Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
- Ne, nem akarok aludni.
- Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
- Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?
38.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése