*Luna pov*
Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.
Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.
- Mit álmodtál?
- Hagyjuk - haraptam egyet reggelimből. - Nem fontos.
- Miért ne lenne fontos a számára, Luna? Szeret téged, akkor nem jött volna el eddig, hogy csak annyiban hagyja a rémálmaid.
- Ennyiben akarod hagyni, hogy hirtelen rosszul lettél, hogy rémálmaid vannak? Nem akarod megtudni, hogy miért vannak? - emelte fel hangját, de aggodalmat, féltést éreztem hangnemváltásában. - Általában egy fejfájás is valami bajt jelez, valamit, aminek nem kéne lennie.
- Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
- Nem mondom el - motyogtam magamban.
- Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
- Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
- Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
- Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
- Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
- Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
- Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
- Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
- Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.
*YoonGi pov*
Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.
*Luna pov*
Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam.
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
- Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.
A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
- Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
- Ki vagy?
- Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
- Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
- Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
- Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
- Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
- Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
- Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.
*YoonGi pov*
Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
- Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
- Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
- Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
- Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.
*Luna pov*
Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
- Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
- A felét sem ismered.
- Meg szeretnélek ismerni, Luna.
- Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
- Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.
A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.
- Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
- Nem mondom el - motyogtam magamban.
- Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
- Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
- Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
- Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
- Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
- Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
- Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
- Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
- Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.
*YoonGi pov*
Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.
*Luna pov*
Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam.
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
- Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.
A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
- Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
- Ki vagy?
- Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
- Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
- Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
- Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
- Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
- Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
- Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.
*YoonGi pov*
Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
- Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
- Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
- Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
- Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.
*Luna pov*
Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
- Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
- A felét sem ismered.
- Meg szeretnélek ismerni, Luna.
- Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
- Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.
A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.
39.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése